A harmadikos gimnáziumi tankönyvben volt egy lecke, amely felsorolta a Nyugat szerkesztőit. Nekem addigra már teljesen elegem lett az irodalomból, geológus vagy kémikus akartam lenni. Sűrű, sok évszázad volt mögöttem, a babiloni agyagtábláktól kezdve Gorkijig; forradalmak jöttek-mentek, ez haladó, ez nem, mondták. Társadalmi fejlődés, művészeti progresszió ürügyén borzalmas novellákat kellett olvasnom, amelyek mindenféle ideológiákat, tanokat, meg esztétikai értékeket hordoztak, mint egy cekker, de másra nem igen voltak jók. De a három név mögött volt valami rejtély, egyfajta erőtér - semmi más, csak érdekes volt.
Ignotus. Ez a neve? Nem tellett többre? Hogy szólították a tornatanárok? Vagy a szerelme? Így? És ezt kapta, vagy maga választotta?
Fenyő Miksa. Majdnem száz évig élt! Hogy csinálta? Talán rokona a popzenésznek?
Osvát Ernő. Születési évszáma mellett kérdőjel. Nem tudta, hogy mikor született? Nem mondták meg neki a szülei? Vagy ő nem mondta meg nekik? Nem is kérdezték? S a végén öngyilkos lett. Ez bíztató. De miért? Hát ő volt a Nyugat szíve és a lelke! Megunta?
Akkor az elektronpályákkal sokkal bensőségesebb viszonyban voltam, s mindegyik kérdésre most sem lesz idő. Inkább csak az indulásukról beszélnék. …s az úgy volt, hogy 1901-ben egy Osvát Ernő nevű fiatalember felsőfokú tanulmányainak kilencedik évében diploma nélkül búcsút mond a magyar egyetemeknek. Mindenekelőtt a Királyi Magyar Tudományegyetemnek, vagyis a miénknek, mert a kilenc évből nyolcat itt tölt el, s talán csak a teológiai kart nem próbálja ki. Később zavarja a sok elhagyott tanegység, le nem tett vizsga, és a születési évszámát mindig egy-két évvel későbbre teszi. De most még előtte az élet. Kritikusnak készül. Gyulai Pál óráiról ismeri Elek Artúrt, a jogi szemináriumból Fenyő Miksát. Fenyő másként pályatévesztő. Ő ugyan megszerzi a diplomát, de nem akar jogászként dolgozni, mert egyszerűen nem ismeri ki magát a perrendtartás útvesztőiben. Már ügyvéd, amikor egy türelmét vesztett bíró ekként fordul az ellenfélhez: "Miért nem tanítja meg kollegáját, mi a teendője?" "Sajnálom, bíró úr, felnőttek oktatásával nem foglalkozom" - hangzik a felelet. Fenyő legszívesebben csak olvasna, s legszívesebben itt, az Egyetemi Könyvtárban, Schopenhauert, Nietzschét és Krafft-Ebinget, s meglepő módón Nietzschével támadnak gondjai: a Nietzsche-irodalom az emeleten van elhelyezve, s a teremszolga följelenti a könyvtárnoknál, hogy Fenyő csak azért kéri mindig ezeket, hogy neki állandóan az emeletre kelljen felmászkálnia.
Osvát Ernő 1902-ben némi pénzt örököl, megvásárolja a Magyar Géniusz nevű, válságban lévő hetilapot, és megpróbálja modern szépirodalmi szemlévé átformálni. Folytatásokban közli például Nagy Endre Új Budapest című kisregényét, amelyben már az indítás is rémes: egy férfi bemegy a kuplerájba, és a feleségét találja ott ügyeletben. Erre más nem is történhet, minthogy kitör a Svábhegy szunnyadó vulkánja, s a fővárost láva, füst és hamu borítja el. A Puritánok Társasága ekkor Rákos mezejére, népgyűlésre hívja az összes túlélőket, s borzongató erkölcsi megjavulás veszi kezdetét. A kisregény nem kis meglepetést okozhatott a geológustársadalmon belül, igazi megrökönyödést viszont azokban a családokban keltett, ahol a gemütlich vasárnap délutánokhoz - kávé, gesztenyés kifli, a cseléd szekírozása a konyhában -, addig a Magyar Géniusz tanulmányozása is hozzátartozott. Addig. A régi előfizetők elmaradnak, fél év alatt itt a csőd, bár Fenyő későbbi eufémizmusa szerint a krach inkább arra vezethető vissza, hogy az írók megnősültek, feleségül vették a lap fiatal leány-előfizetőit, akik ezentúl tiszteletpéldányra tartottak igényt, s így a Géniusz, előfizetők nélkül maradván, beszűnt.
A következő lapkísérlettel, az 1905 januárjában megindított Figyelővel már óvatosabbak: Osvát, Fenyő, Elek Artúr, Szini Gyula külön-külön húsz koronával járulnak hozzá az előállítási költségekhez, ez azonban mégsem az igazi. A többi lapok nem így csinálják. Pedig a Figyelő érdekes és gondolatgazdag. Ady most ér legjobb korszakába: itt jelenik meg a Harc a Nagyúrral, A Gare de l'Est-en és az Egy ismeretlen Korvin-kódex margójára. Más országokban már ennyi is elég lenne a halhatatlansághoz. Csak ez a magyar visszhangtalanság! Rózsaliget a pusztán! Ihar a tölgyek közt! Sárban veszett hó! És a Figyelőt nyárra már Osvát maga is unja, meg az apósa is állandóan rágja a fülét, hogy kezdjen valami pénzkereső foglalkozásba, így a feleségével elutaznak Berlinbe, Drezdába. Osvát állást keres, de ő sehol sem kell. Amikor hazaér, Elek Artúr meglepődve konstatálja, hogy Osvát megőszült, lesoványodott, és egyáltalán nincsen jól, hiába, nagy tapasztalat ez a nyugat. Osvát újra szerkeszteni kezdi a Figyelőt, aztán novemberben egy dupla számmal ezt is lezárja.
1906: Szerda, még egy kudarc, bár ebben legalább Osvát nincs benne. Ezt a lapot Gundel Antal, a kor közismert vendéglősmesterének, Gundel Jánosnak a fia alapítja. Gundel Antal szerda délutánonként barátaival találkozik a Lövölde téri Kairo kávéházban, s idővel mindannyian - egy mesés - ötlet káprázatának rabjaivá válnak: a lapvállalkozás sikere, s azután a világhírnév, csak a kezdőtőkétől függ: briliáns előlegeket kell adni a szerzőknek, s ők megtáltosodva briliáns műveket írnak majd, erre pedig áradnak az előfizetők. Gundelék rovatvezetőnek is nagy neveket akarnak. Ambrus Zoltáné lesz az irodalom, Ignotusé a színház. Rengeteg pénz látszik a dologból, Ignotus meg is szédül, meg egy kicsit töpreng is: hát helyes ez? Hogy' hagyja ott A Hetet, és felfedezőjét, akinek annyi mindent köszönhet, Kiss Józsefet? - hát így. S ha már eljött, bejelenti Gundelnak, hogy akkor most előre kiveszi az éves szabadságát. De ezzel még megbirkózik a Szerda, kezdetben a honoráriumokkal sincsen baj, Ady postán kapja meg a pénzt, azt hiszi, egyszerűen elírtak két nullát - de szinte ő az egyetlen, aki hozza a formáját: a cikkek túlnyomó része töltelék, olyan, mintha ingyér' írták volna őket. Pár hét után Gundel papa is tudomást szerez az üzleti számokról, és beszünteti az irodalmi ámokfutást: nincs kávéház, nincs álmodozás, megy mindenki tanulószobára, és most tévét se nézhet két hétig.
Kiss Józsefhez azonban nincs visszaút, és Ignotus lap nélkül marad. 1907 februárjában már együtt van Fenyővel és Osváttal, és a Figyelő újraindítását tervezik. Hosszú ideig úgy tűnik, Új Figyelő lesz a lap neve, aztán az utolsó pillanatban döntenek a Nyugat cím mellett. A beköszöntő cikket Ignotus írja, Kelet népéről. Osvát visszaadja az első változatot: "Barátom, ezt ennél jobban is meg tudod írni." Aha, itt más idők jönnek. Ez az Osvát közben megvesztegethetetlen szerkesztő lett. Felnőtt. De ha valami jót olvas, csillog a szeme, vagy csak bólint. Sokszor ez a honorárium. És a fiataloknak kezdetben ez is elég. Csak jelenjenek meg a Nyugatban, csak Osvát avassa őket íróvá, vagy legalábbis sétáljon velük két villamosmegállónyit a Nagykörúton! De azt mindenki lássa! S néhány év múlva az utasok már megbámulják Osvát felfedezettjeit, a feltétlen, nagy tehetségeket: Babitsot, Móriczot, Kosztolányit és a többieket. Nekik köszönhetjük, hogy ma nem kell úgy beszélnünk magyarul, mint ahogy annak idején Beöthy Zsolt, Bartók Lajos, vagy Ábrányi Emil tették. Kertelve, izzadmányosan, terjengősen - mintha nehéz súlyokat emelgetnének.
A három szerkesztő még 1907 februárjában kiszámolta, hogy 1200 előfizető kell a fennmaradáshoz, s úgy döntöttek, hogy addig nem is indulnak el, amíg el nem érik ezt a létszámot. Hónapok múlva még mindig az előfizetőket gyűjtik, Fenyő imponálni akar Hatvanynak, szerinte végül akár 600 is összejöhet, tehát hiányozni fog ugyanennyi. Aztán 1907 karácsonyán már nem bírják tovább: az első számban Ady Magyar Pimodanja mellett ott van A Sion-hegy alatt, de nekem nem ez a kedvencem, hanem Ignotustól A völgyben című vers. Ha lehet, olvassák el otthon. De közben nő a deficit, hétről-hétre. Bár Hatvany az induláskor egymaga 100 előfizetést vállalt; aztán Fenyő is kap tőle időnként párszáz koronát, meg Ignotusnak is küldet, végül fő fenntartóvá lép elő. Ez jó, de a támogatás fejében egyre nagyobb beleszólást kíván a szerkesztésbe. Persze a szerkesztők is hibásak: nem kellett volna minden pénzt elfogadni, és még azon is túl. Hatvany az első öt év alatt egy korabeli tanító 150 évi jövedelmét költi rá a Nyugatra. Innen nézve talán érthető is, hogy ő akar irányt adni a lapnak: legyen benne közgazdaság, pártpolitika, polgári radikalizmus. Ha ennek Osvát az akadálya, akkor rúgják ki Osvátot. Cikket ír Osvát ellen; most harminc évre elég volt az új tehetségekből, jöjjenek újra a megálmodott álmok - és Osvát helyet ad Hatvany cikkének a Nyugatban. Bár a szemüvege fenyegetően villan. Végül Hatvany 1911 szilveszterére kibérli a Világ című napilapot, és kiteregeti egymás közti konfliktusaikat. Osvát néhány nap múlva válaszol: "A Nyugatot én - irodalmi oldaláról - közintézménynek tekintem, és amíg - ebben - én vagyok érte felelős: semmiféle tisztázatlan irodalompolitikának nem lesz benne helye." Hatvany Berlinben olvassa Osvát válaszát, vonattal hazarobog, s párbajra hívja ki szerkesztőtársát. Aki veszít, otthagyja a Nyugatot. Hatvany elbizakodott: ki ez az Osvát? Két fejjel alacsonyabb nála, nyeszlett kis alak.
Hát Osvát valóban nem volt atléta. Ebben a testvére, Osvát Kálmán is megerősít bennünket. Annak idején, Nagyváradon, ahol a gyerekkorukat töltötték, Ernő nem járt uszodába, nem járt korcsolyázni, nem szaladgált velük a Körös partján. De a vívást valami miatt kedvelte. Hatvany ezt nem tudja. A párbajra Vízkereszt napján kerül sor. A segédek jelt adnak, s ebben a pillanatban Osvát előreszegezett karddal, rettenetes ordítással ráront Hatvanyra, a szemét akarja kiszúrni - nem, ezt csak úgy mondtam -, de nagy sebet ejt a homlokán, szemét és arcát elönti a vér. "Megvakultam!" - kiabálja Hatvany, s mire észbekap, már vesztesnek is nyilvánították: Nyugatja sincsen, csak irodalompolitikája. Így omlott ki kék vére a magyar ugaron, a sebhelyet pedig a fényképészeknek később mindig retusálniuk kellett.
Azért ez egy komoly dolog volt - ez pedig germanizmus -, de néha arra gondolok, mi lett volna, ha Hatvany korcsolyázásra hívja ki Osvátot, vagy úszóversenyre, ne adj' Isten, Kőrös-parti szaladgálásra? S ha Osvát veszít: ki ad teret akkor Kassáknak? Ki csillapítja a fiatal Illyés Gyula lázálmait? Ki terelgeti vissza az irodalomba? Ki bíztatja Erdélyi Józsefet, Pap Károlyt? Ki fedezi fel Németh Lászlót, és a megfelelő pillanatban ki vész vele össze? Ki javít bele Szabó Lőrinc verseibe, hogy megsértődve otthagyhassa a Nyugatot?
De ez még odébb van. 1912 nyarán az alapító szerkesztők visszajutnak oda, ahonnan indultak, még mindig hiányzik 600 előfizető. Küszködnek, néha sajnáltatják magukat. Megtanulnak gazdálkodni. Ez annyit tesz: válság, válság után. Sárban veszett hó. Rózsaliget a pusztán. De ahogy most visszanézünk: Ihar a tölgyek között.
Köszönöm a figyelmet.